Egy mérgező kapcsolat meséje

Furcsa belegondolni abba, hogy valaki kialakít önmagáról egy képet, és úgy gondolja, hogy ezt a képet senki nem változtathatja meg. Alapvető értékekkel rendelkezünk, attól függően, hogy ki milyen nevelést kapott, vagy milyen külső hatások érték az életében. De az alapvető hozzáállásunk az élethez, a szerelemhez, a párkapcsolatokhoz huszonéves korunkra teljesen kialakul, és úgy gondoljuk, ez már így is marad. Aztán jön valaki, aki teljesen lerombolja a saját magunkról kialakított képünket…

Amikor egy munka kapcsán megismerkedtem Bencével, szinte semmit nem tudtam róla, csak annyit, hogy elismert a szakmájában, jóképű, és elképesztő magabiztos. Én akkor még kapcsolatban voltam, mégis úgy vonzott magához, mintha mágnes lett volna, én pedig a pici fémdarab. Még soha nem éreztem így, úgy tűnik, az ember egészen odáig nem is tudja, mi az igazi szerelem, amíg az élet pofán nem csapja vele. A kapcsolatom véget ért, Bencével pedig elkezdődött bonyolódni a kapcsolatunk. Szó szerint az első perctől kezdve a bonyolulton volt a hangsúly. Mert ez minden volt, csak nem egyszerű. Úgy tudnám leírni, mint egy hatalmas érzelmi hullámvasút, ahol az egyik pillanatban az ember úgy érzi, ő a világon a legboldogabb ember, míg a másik pillanatban olyan, mintha kést szúrnának a szívébe. Valahogy így voltam én is. Soha nem gondoltam, hogy az a nő leszek, aki bele tud kerülni egy ilyen alá-fölé rendelt kapcsolatba, és nem képes kiszállni belőle. Soha nem gondoltam volna, hogy hagyom, hogy milliószor megalázzon valaki azzal a mondattal, hogy „mi nem vagyunk párkapcsolatban”, miközben mindennap velem alszik, és egy pillanatra sem hagy levegőhöz jutni, ráadásul úgy élünk, mint férj és feleség. Én mégis hagytam, és nem tudtam ellene tenni. Azt akartam, hogy velem legyen. Tudtam, hogy nem én vagyok számára az egyetlen, beteges módon mégis azt mondogattam magamnak, hogy hozzám fog hazajönni, és azok a lányok semmit nem jelentenek számára. Ez talán már az önbecsapás legmélyebb szintje.

Akkor mégis miért hagytam ezt? Mit szerettem benne, ha így bánt velem? Egyszerre mindent és semmit. Mindennek ellenére egy olyan valakit találtam a személyében, akire mindig vágytam. Akivel félszavakból is megértjük egymást, aki egy nézésemből pontosan tudja, hogy mit érzek. Aki elég, ha rám mosolyog, és én beleborzongok. Mindig is erre vágytam, hogy végre ne a biztonságot jelentse a szerelem. Tüzet akartam, és szenvedélyt. Mindent, ami az unalmas ellentétje. Hát tessék. Megkaptam, és most már valóban tudom, mire van szükségem, sőt már azt is, hogy mire nincs. A tűzzel nagyon megégethetjük magunkat, ha pedig az érzelmeink határtalanok, és nem lehet őket kordában tartani, annak bizony borzasztó csúnya vége lehet. Utána nem marad semmi, csak üresség, düh és megszégyenülés. A felismerés, hogy mindaz, amit megtettünk a másikért, teljesen hiábavaló volt, mert szó szerint semmit nem kaptunk vissza belőle. Mi pedig sajnos pótolhatóak vagyunk, és mivel Bence számára csupán végletek léteznek, bármiről is legyen szó, képes fényebességgel továbblépni. Én pedig azóta is csak próbálom összeszedni a darabkáimat, és azon gondolkozom, hogy vajon mi a tanulsága ennek a történetnek. A mindent elsöprő szerelem talán csak egyszer ér utol minket az életben, és nem feltétlenül kell ilyen csúnya véget érnie, ám egyvalami biztos: az eddigi életem során most tanultam a legtöbbet emberről, érzelmekről, csalódásról és boldogságról. És bár sokat szenvedtem, de felálltam, és most már tudom, hogy elképesztő erős vagyok. Szóval csak annyit szerettem volna mondani… hogy köszönöm, Bence!

Forrás: ridikul.hu